A szabadság mindig a bátrak jutalma

MEGOSZTÁS

A magyar történelem utolsó négy évszázada a szabadságküzdelmekről szólt. Annak fényében alakult a nemzet sorsa, mennyire volt sikeres vagy sikertelen ez a küzdelem. Legtöbbször a fegyvereké volt a végső szó, de nem egyszer az okosság és a józanság érte el azt, amin a kard éle kicsorbult. Egy valami mindkét fajta küzdelemhez elengedhetetlenül fontos volt: a bátorság. Ha végigtekintünk azokon az embereken, akiknek neveit, mint hősökét ismerjük, a legszembetűnőbb minden esetben a bátorságuk.  A bátor ember soha nem vakmerő és meggondolatlan. Nem hatra- vakra játszik, hanem a kedvező körülményeket figyelembe véve vállal nagy feladatot, aminek ha nem is látja a végét- mert Isten a holnap ura- de megvan a valós reménye, hogy sikerrel járhat. A saját életét kockáztathatja az ember, az a saját döntése, de a haza és a nemzet sorsával nem szabad játszania. Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Kossuth, Széchenyi és Deák Ferenc mindannyian elsősorban a saját sorsukat kötötték harcaikhoz, nem a másokét. Amit vesztettek, azt ők vesztették, amit nyertek, azt a haza nyerte. Ez a különbség a bátor hazafi és a zsoldos vagy a szerencselovag között. Az utóbbi azért láttatja magát merésznek, mert nyerni akar. Amit nyer, az az övé, amit meg veszít, annak levét igya meg a magyarság. Fontos az éleslátás, hogy nemzet kiszűrje, ki a bátor és ki a közösség bajain élősködő, nyerészkedő vásári komédiás. Nem nehéz megállapítani, mert az első akkor is kiáll céljaiért, amikor azzal nem futhat be karriert és nem lesz népszerű. Utóbbi olyan, mint lúdfalka, csak csapatban bátor. 1848 márciusának szereplői bátrak voltak, ezért nyertek. Nem akkor és nem ott, ahol a küzdelmet kezdték, hanem a következő nemzedéknek adhatták ajándékba. Jutalmul kapták a szabadságot, mert bátrak voltak, mert a hazaszeretet motiválta őket, nem a zsold. Dicsőség emléküknek!

 

Sárközi János, az MKDSZ alelnöke