A demokrácia szabadság és felelősség

MEGOSZTÁS

Harminc év telt el a kulcscsörgetős novemberi napok óta, harminc éve próbálnak a térség
országai megbarátkozni a gondolattal, vagy talán megbirkózni a ténnyel, hogy a demokrácia
nem csak szabadságot jelent, hanem felelősséget is. Így van ez nálunk is, az azóta
kettészakadt csehszlovák államból létrehozott Szlovákiában. Sokaknak nehéz megszokni, hogy
a demokratikus berendezkedésű társadalmakban nem mindig valaki más tehet róla, ha rosszul
megy a sorunk, vagy nem éppen úgy, ahogy mi szeretnénk. Amióta a szabad
véleménnyilvánításért nem visz el senkit az állami titkosrendőrség, mindenki mondhat- és ami
fontosabb- tehet is valamit azért, hogy jobb legyen. ( Megjegyzem, hogy a közösségi oldalakon
való ,, keménykedés” nem azonos a tevékeny közösségépítéssel. ) A felvidéki magyarság 1989
novemberében nem nagyon tudott mást tenni, mint reménykedni a demokratikus átalakulásban,
hogy majd ez a politikai irányzat segít megoldani az itt élő nemzetrész gondjait is. Most, ha a
divatos áramlatokkal tartanék, akkor méltatlankodnom kellene, hogy nem változott semmi, nem
volt értelme az utcákra menni stb. A tényeknél maradva azonban le kell írnom, hogy igenis,
ahogy másoknak, úgy nekünk, magyaroknak is kiszélesedtek a lehetőségeink a
rendszerváltozással. Kérdés, hogy mennyire tudtuk, vagy akartuk kihasználni? Az alakuló
magyar közéletben ott voltak a csehszlovák pártállam magyar nemzetiségű kiszolgálói is,
akiknek többsége, még ha akart volna sem tudott volna élni a demokrácia adta lehetőségekkel,
hiszen évtizedekig abban szocializálódott, hogy a ,, népi demokrácia „ az, ami elhozza az
emberek közötti egyenlőséget és ezzel a társadalmi békét. Ezzel indítottunk, de egy évtized
alatt sikerült úgy megszervezni magunkat, hogy megkerülhetetlen részei lettünk a szlovák
törvényhozásnak, és több- kevesebb sikerrel meg tudtuk védeni az érdekeinket is. Úgy tűnik,
hogy a felvidéki magyar politika tízéves ciklusokban változik, mert ma megint ott tartunk, hogy
valahogyan meg kellene szerveznünk saját magunkat, hogy ne váljunk teljesen súlytalanná a
szlovák politikában. A szabadság most is felelősségérzet nélkül tört ránk, és többen gondolják
úgy, hogy a közélet saját maguk, vagy pártjuk játszótere. Hogy mennyire nem az, mutatja az a
tény, hogy tízévente nem csak a politikai kurzus változik, hanem csendben eltűnik 50 ezer
magyar is. A népszámlálási adatok felérnek egy-egy Jób- hírrel, sokan mégis erre úgy
reagálnak, hogy bűnbakot keresnek- maguk között. Ezzel sürgősen fel kell hagyni, és a felvidéki
magyar politikának mindenáron meg kell keresni az együttműködés útját, emellett pedig meg
kell őriznie a függetlenségét is. Tudatosítanunk kell, hogy nem lehetünk gazdasági lobbik, vagy
nemzetegyesítő szerepben tetszelgő kormányok bábfigurái, ha meg akarunk maradni
szülőföldünkön. Most még vagyunk annyian, hogy ezt el tudjuk érni. Rajtunk múlik, de ne
feledjük, hogy nem csak jogaink vannak, hanem kötelességeink is. Ahol szabadság van,
felelősség is van.
Sárközi János, az MKDSZ alelnöke